Marina Cvetajava az örök lázadó

Marina Cvetajeva (1892–1941) hányatott, tragikus élete során akár találkozhatott volna is idén, 2007-ben, kilencvenöt évesen elhunyt neves életrajzírójával, hiszen a szintén moszkvai születésű Troyat ugyanúgy Párizsba vetődött, mint ő, mégis nagyot kellett változnia a világnak, a közvéleménynek, beleértve a szerzőét is, mire ez a könyv megíródhatott. A huszonhét éves fiatalember elé a párizsi orosz emigráns körök Cvetajeva személyét és művét korántsem állították példaképül. A fehérgárdista férje után hazájából önkéntes száműzetésbe vonuló költőt megbélyegezték mint a Szovjetunió bérencét, azét a Szovjetunióét, ahol utóbb a boldogtalan hazatelepülőt mosogatólánynak sem látták szívesen, öngyilkosságba hajszolták – mára pedig a kritika és a közönség világszerte nemhogy újra felfedezte, de nagyobbra tartja kivételes eredetiségét, mint valaha. Könnyű utólag okosnak lenni? Míg a történelmi katasztrófákon át követjük ezt a kezdettől hallatlanul nagyra törő, iszonyatos csapásokkal dacoló pályafutást, kijelenthetjük: utólag sem könnyű. „Mintha ez a rendkívüli személyiség csupán azért idézett volna magára annyi tébolyt és bánatot, hogy visszájáról tanítson bölcsességet a többieknek” – summázza a példázatot Henri Troyat, gyönyörködtetésül pedig idéz a költőtől, a közelmúltig kallódó, kiadatlan verseiből is: a Lyra Mundi sorozat most megjelenő Cvetajeva kötetében ezek is szerepelnek, más magyarul eddig kiadatlan költeményekkel együtt.