A MŰVÉSZET FÖLDJÉN

Egy holdas nyári éjtszakán magányosan virrasztottam a hajó fedélzetén. Alattam ezüstösen ringott Homeros tengere. Hullámai fáradhatatlanul szeretkeztek egymással, s játékukban talán az Oceános antik istenei ölelkeztek, a víz méla locsogásába talán az ő zokogó daluk vegyült... (...) A telihold levilágított reám, s én elaludtam. És oly szépet álmodtam azon az éjtszakán Itáliáról. Mire pedig megvirradt, valósággá lett mindaz, amit álmodtam: a távol hullámok játékában, mint a mesék csillogó gyöngyfüzére, úszott a fehér olasz part. A gyöngysorból immár halmok, völgyek lettek: az a föld, melyen hajdan a világ trónja állt. Római császárok ültek e trónuson, s az ő kezükben lett a hatalom oly végtelenné, hogy már-már isteneknek képzelték magukat ezek a halandó emberek... (...) Még a trónok talapzata is sír, s ma már csak az tátong a régi dicsőség helyén. Egy virággal ékes sír, melyben a világ legnagyobb gondolatai porladoznak az elmúlt óriásokkal. Őket fogjuk utunkban felkeresni: a halottakhoz megyünk. És szűnjenek meg számunkra létezni az élők addig, amíg az ő birodalmukban, a múltak emlékei között bolyongunk. (Tormay Cécile, 1900.)