TAKÁTS MÁRTON

Takáts Márton személyiségjegyeit alapvetően meghatározza, hogy művészcsaládból származik, szülei iparművészek, dédapja szobrász, nagyszülei festők, példaképként tisztelt nagyapja Bartha László, a hatvanas évek elismert, Ecole de Paris-hoz közelálló, lírai fél-absztrakt festője, akinek városkép iránti vonzódása, franciás szemlélete, könnyedsége, technikai bravúrja, irodalmi érdeklődése, illusztrátori működése mai napig hatással van a művészre. A gyerekszoba és az erős egyéniség lehet az oka, hogy Takáts Márton a kezdetektől fogva tökéletesen szuverén személyiségként működik - itt most annak kellene következnie, hogy - a kortárs magyar művészeti szcénában, de valójában kicsit azon kívül. Merthogy a kezdetektől fogva merte kívül helyezni magát a hazai képzőművészeti életen, nem akart trendi lenni, nem követett intellektuális divatokat, nem akart mindenáron kiállítani, ösztöndíjért pályázni, és egészen egyéni életformájához éppúgy hozzátartozott, hogy egy év alatt készült grafikáit a nyári párizsi szajna-parti képzőművészeti vásáron adta el, minthogy rajzot tanít, vagy saját örömére Keith Jarrett-et zongorázik. Kezdő lépésként, nem kereste, körbejárta vagy megkérdőjelezte, hanem megteremtette identitását, önazonosságát. Magyarán egy önálló szellemi-virtuális világot épített fel - elsőként a grafikában, azon belül is a rézkarc médiumában, merthogy 1995-ben éppen a Képgrafika tanszéken fejezte be tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A családi elvárásokból következhetett, hogy tökéletes technikai-szakmai tudásra is törekedett, s valóban, szuverén univerzuma felépítésével párhuzamosan, 16 év kemény munkájával olyan klasszikusokkal mérhető rajzi tökélyre, sokszorosító grafikai tudásra tett szert, ami a nemzetközi piacon is párját ritkítja. A technikai tökéletesítéshez és az önmeghatározáshoz edzőmesterként a 18. század legjelentősebb rézkarcolóját, Giovanni Battista Piranesit (1720-1778) választotta, aki már a modern ember szemével látott, de kezében még benne volt a klasszikus művészet technikai tudása, s aki a „magas művészet”, az arisztokratikus festészet helyett már a modern, populáris sokszorosított grafika műfajában működött.