IFJÚKORI ÖNARCKÉP

James Joyce első regénye, az Ifjúkori önarckép semmiképp sem tekinthető zsengének: fontosságát nemcsak az a szerep jelöli ki, amelyet a szerző személyes fejlődésében a Dublini emberek novellái és az Ulysses között betölt, és nem is csak az a segítség, amit az olvasónak nyújt az Ulysses-hez való eljutás útján. Kétségtelen, hogy ez a könyv ugyanannak a narratív univerzumnak egy tája, mint Joyce-nak szinte minden műve, és ha az olvasó ezt felismeri, arra is hamar ráébred, hogy itt nem egy lináris történet kibomlására, hanem egy szövegben épülő világ gazdag és finom összefüggéseire érdemes figyelni. De az Ifjúkori önarckép egyben Joyce apológiája és hitvallása is: annak a bölcs és drámai magyarázata, hogy miért töltötte önkéntes száműzetésben szinte teljes alkotó életét.