A TANGÓKIRÁLY

1932. Országszerte hangos volt tőlem minden. Itt Kalmár Pál, ott Kalmár Pál, az újságok, meghívások, levelek halmaza. A külső közvetítések borzasztó hasznot jelentettek a kávéháznak. (...) Jöttek vidékről, mert mindenki kíváncsi volt, hogyan történik a közvetítés, és ki az a pofa, aki énekel. (...) Kész volt a karrierem, remekül éltem. A havi fizetésem lett 600 pengő, plusz étlap szerinti étkezés. Aztán rá két évre bevezették az >ötórai teát<, azért még külön 300 pengő havonta. Húsz pengőért a leggyönyörűbb cipőt csináltattam, nyolcvan pengőért a legszebb ruhát, száz pengőért szmokingot csináltattam - egy kéket, egy fehéret. Felvetett a pénz. Természetesen ebben a szakmában akkor nem úgy volt, mint ma, hogy a művészek köldökig kigombolt ingben sétálnak az utcán. Ilyen azelőtt nem volt, mindig tipp-toppul kellett kinézni. Remekül kellett öltözni, el kellett menni az éjszakai helyekre pofavizitet csinálni... - Jaj, ez a Kalmár Pál! Láttad? 1952. Minden héten ki voltam írva a táblára: Kalmár Pál 170%, Kalmár Pál 210%, Kalmár Pál 98%. Én minden héten a táblán voltam. S mindig kaptam egy könyvet. Aztán kaptam sztahanovista-oklevelet is. Nagyon jól éreztem magam, és nagyon szépen kerestem. Nagy százalékban tanítottak, és jött a normás. Ő is kitanított, hogy mit csináljak. Ha jönnek mérni, akkor lassan, kényelmesen, hogy akkor több idő jusson. Előírták, hogy 12 lapot ennyi és ennyi idő alatt kell átfúrni. Én átfúrtam perc alatt, s volt rá adva tizenkét perc. Ezeket a vízlágyító készülékeket az ÁVO-állomásokra csináltuk, mert az ÁVO kinn volt a határon, ott nem volt ivóvíz. Ezüstből készültek, vigyázni kellett minden morzsára, össze kellett seperni.