RÁNC AZ ALSÓNADRÁGON

Nagyanyám áldott szerencsével tért vissza Auschwitzból, hogy idehaza megkeresse gyermekét, a Szegeden magányosan kóválygó nagybátyámat. Ezzel a pedigrével akár a szélsőjobboldali-antiszemita Jobbik alelnöke is lehettem volna. Nagyanyám nagypolgári családból származott, a mindent államosító negyvenes, majd az ötvenes években is gyönyörű csehszlovák női táskákkal kereskedett Pécsett. Ha ezt vesszük, csatlakozhattam volna az egykori kommunista ifjúsági vezető által alapított Demokratikus Koalícióhoz is. Volt a családnak kommunista ága, az, amely az MSZMP-s Pozsgayban és Szűrösben hitt. Ez bőven elég lett volna, hogy az antikommunista, jobboldali Fideszhez álljak. Másodnagynénikém ki nem állhatta a ma már elismert egyházként működő Hit Gyülekezetét - én meg a nagynénikémet, de ezt sosem árultam el neki -, így küzdhettem volna a liberális Szabad Demokraták Szövetségének valamely országos politikai tisztségéért. Szerkesztője voltam a konzervatív-liberális Tamás Gáspár Miklós első, Magyarországon kiadott könyvének (amelynek előszavában, nagy büszkeségemre, ifjú barátjának nevezett), így aztán lett volna később protekcióm ahhoz, hogy a kommunista Zöld Baloldalhoz csatlakozzam. Ez sem így lett. Inkább a volt szocialista miniszter, Bokros Lajos és a konzervatív Dávid Ibolya által fémjelzett piac- és versenypárti MDF-politikát választottam. A párt korábbi alelnökének első kérdése egy sörözéssel egybekötött ismerkedésen az volt hozzám, a későbbi kampányfőnökhöz, hogy milyen vallású is vagyok tulajdonképpen. Aztán lehallgatták az összes telefonbeszélgetésemet, meggyanúsították - később, a választások után, természetesen felmentették - a párt vezetőit. Mindezek után úgy döntöttem, kiszállok ebből, és inkább írok a XXI. század magyarországi közéletének néhány páratlan pillanatáról, feketelistákról, zsarolt közéleti szereplőkről, mamelukokról, éjszaka titokban szavazó képviselőkről, a hatalomba őrültekről, meg persze jóindulatú bolondokról, olyanokról, mint amilyen magam is voltam valaha.