ETŰDÖK A HALÁLRÓL

A Fontes Orientales sorozat 7. kötete két nagy keleti vallás, a mazdaizmus vagy zóroasztrianizmus és az iszlám túlvilág elképzeléseinek egy-egy kommentált alapszövegét mutatja be egy olyan tanulmánnyal, amely összehasonlító vallástörténeti módszerrel elemzi az „Ábrahám-vallások” (judaizmus, kereszténység és iszlám) mellett az iráni, az indiai és a görög vallások elképzeléseit a halálról és a túlvilági életről. Tudjuk, az élőlények között csak az embernek van haláltudata, amelynek a mitikus, a vallási, és végül, nagyon is prózai megnyilvánulásai az emberi alakulást legalább úgy tagolják és jellemzik, mint a társadalmi lét materiálisabb, „evilági” mozzanatai. A korai, mitikus időkben a halál „botrányát” még nem hozták őseink kapcsolatba a biológiai folyamatokkal, a felmerülő okok mind külsődlegesek voltak, s a halál még nem volt része az életnek. A bronzkori civilizációktól a középkor végéig tartó hosszú időszakban, az emberiség vallási korszakában fogalmazódnak meg a halálnak s a halottak túlvilági létének nagy toposzai. Elmondható, hogy a túlvilág vallási elképzelései jelentős mértékben hozzájárultak az evilági lét tudományos és filozófiai megismeréséhez is, hiszen ezek során alakultak ki olyan alapvető etikai fogalmak, mint a bűn, bűntudat, lelkiismeret, egyéni felelősség, egyáltalában, az élet értelméről való gondolkodás. A máig tartó harmadik korszakban a halálhoz való viszony radikálisan megváltozott: a korábbi közösségek megszűnésével e korszak atomizált, „egydimenziós” emberének nincsen ritualizálható viszonya a saját és a másik ember halálához, ahhoz egyfajta „elfojtással” él, tabuizálja azt, és a maga környezetéből mesterségesen elkülöníti a haldoklót. A halál korunkban ismét megszűnt az élet része lenni.