STASIORSZÁG

Tudták, kik a látogatóid, tudták, kinek telefonáltál, és azt is tudták, ha a feleséged mással is lefeküdt. Hitler Harmadik Birodalmában egy Gestapo-ügynök jutott minden kétezer lakosra, Sztálin Szovjetuniójában egy KGB-ügynök minden ötezer-nyolcszázharminc lakosra. Az NDK-ban egy Stasi-tiszt vagy -besúgó jutott minden hatvanhárom lakosra. Az alkalmi besúgókat is beleszámítva ez az arány annyira magas, hogy egy besúgó jut minden hat és feledik állampolgárra. Az 1966-ban született ausztrál írónő már az 1980-as években járt Kelet-Németországban, a kilencvenes években a Berlini Szabadegyetemen tanult, majd egy német tévéállomásnál dolgozott, amelynek az volt a feladata, hogy tájékoztassa a világot arról, mit tesz Németország az egyesülés után az Ossikért. Fundert leginkább a német titkosrendőrség - a Stasi - és a németség viszonya érdekelte: apróhirdetéseket adott fel, hogy megtalálja a hajdani besúgókat és áldozataikat. Így született meg 2003-ra irodalmi riportázsa, a Stasiország. Ebben Funder az egykori NDK egyszerű polgárainak hétköznapjait, soha ki nem beszélt traumáit, sorstragédiáit mutatja be - a titkosrendőrség éber, mindent látó tekintete előtt zajló életüket. Személyes hangon, a kíváncsi idegen éleslátásával tárja elénk azt a hol rettenetes, hol a hihetetlenségig bizarr, hol pedig szimplán röhejes világot, amely a rendszerváltás után még húsz évvel is ott él az emberek reflexeiben. A Stasiország több rangos irodalmi díjat nyert, köztük a legjobb történelmi nonfictionnek járó Samuel Johnson Prize-ot. Áradó mesélőkedve, pszichológiai éleslátása és fanyar humora megelőlegezi mindazt, ami az írónő 2011-es, első regényét - amely az Európánál Amivé lettünk címen jelent meg - oly nagyszerűvé teszi.