A PORTNOY-KÓR

Éjjel és nappal, munkahelyen és utcán - harminchárom éves, de ma is úgy jár-kel a városban, hogy kocsányon lóg a szeme. Kész csoda, hogy egy taxi még nem lapította palacsintává, ahogy délidőben átkel Manhattan főútvonalain. Harminchárom éves, de ha egy lány keresztbe teszi a lábát a metró szemközti ülésén, ma is fixírozni kezdi! Így vall magáról Alexander Portnoy, ez volna az ő gyógyíthatatlan betegsége, a Portnoy-kór. A főhős azonban egyszersmind kívülről is látja magát, és rendkívül szórakoztató módon, finom öniróniával ecseteli beteges megszállottságát. Azt mondhatnánk, hogy Woody Allenre hasonlít - csak hát Philip Roth Woody Allennél sokkal korábban, még 1969-ben alkotta meg ezt a figurát. A regény olyan átütő sikert aratott, hogy a Portnoy-kór az irodalmi körökön kívül is fogalom lett; ma már orvosi szakkönyvekben is előfordul mint szakkifejezés. Maga a műfaj, az önmarcangolás legalább Szent Ágostonig visszavezethető, mivel azonban időközben Freud és a freudizmus kialakított egy sajátos szókincset a szakszerű lélekkibelezés céljára, a szalonbaloldali amerikai értelmiségi zsidó lett a téma mestere, és Herzog, Bellow, Malamud meg Woody Allen nagyon pontosan leírják a Portnoy-kórban szenvedők hátterét és álmait. Többek közt azt az elképzelést, hogy nekik is jut egy szerencsétlenné tehető szőke siksze, mint Arthur Millernek Marilyn Monroe.