BOLOND ISTÓK CSÍNYTEVÉSEI

Ennek a szépirodalomból kivezető, csúfondárosan játékos, körmönfontan parodisztikus könyvnek („üdvösséges tanulságokban bővelkedő eredeti magyar kópéregény huszonegy bakugrásban és egy búcsú­kukorékolásban”) mindegyik fejezete más-más stílusban íródott. Bárki találhat benne csemegézni valót. A regény címzetes „főhőse”, egy középkorból az újkorba tévedt garabonciás – ahogy a „felhőkakukkvári zugprédikátor” szerző sommásan, de világosan elbeszéli – dervistáncot jár az életében, az emlékeiben, a magyar nyelvben, irodalomban és történelemben, a kelet-európai grammatikai térben (Püff neki! „Grammatikai tér”! Hogy oda ne rohanjak!), valamint abban a légi semmiben, amit érzékfelettinek is szokás mondani. Elszámol a családjával, szerelmeivel, börtönben töltött hónapjai­val, dicsőséges vagy balga tetteivel, és még dicsőségesebb vagy még balgább nem-cselekvéseivel. Eközben – falrengető hahotát fakasztó hasra esések és föltápászkodások közben – folyvást Isten országát keresi. Aki keres, talál is valamit a végén… A könyvben jól ismert személyiségek is föltűnnek: Horatius, Szent Pál, Cervantes, Petőfi, Széchenyi, Kossuth, Nietzsche, Lenin, Hitler, Josef Švejk, Majakovszkij, Gagarin, Szentkuthy Miklós, Tamási Áron, Weöres Sándor, E. M. Cioran, Kádár János és sokan mások. Molnár Miklós Nyugat-Magyarországon él. Élvezi az Alpok közelségét, szenved az Adria meg az összes többi tenger messzeségétől, és olyan nyelven ír, amelyen szerencsétlenségére túlságosan sok rabszolga, félkegyelmű és szélhámos, ám szerencséjére néhány angyal is beszél. „Az író bűzlik a magánytól. Teljes életünket az önmagunkkal folytatott párbeszéd tölti ki. Mi, írók vagyunk a világ legmagányosabb emberei. Ám miközben motyogunk és röhincsélünk magunkban, mégiscsak sikerül megosztanunk, menet közben elhintenünk a magányunkat.”