AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Lectori salutem, sőt tán sokkal inkább lectori laudam, vagyis nem egyszerűen üdvözlet, hanem tisztelet az Olvasónak! Egy olyan könyvet vesz ugyanis a kezébe, amely az idő múlásával egyre hatalmasabb, egyre nehezebben megmászható hegyorommá válik: e nagyszerű mű megértésének elsődleges nehézsége egyre inkább nem abban áll, amit mond, hanem abban, ahogy mondja. A magyar nyelv egyik legnagyobb géniusza, Arany János, mikor Madáchtól megkapta a Tragédia kéziratát, a mintegy négyezer soros drámai költeményben – érintetlenül hagyva és nagyra értékelve a mű egyedülállóan gazdag gondolati szerkezetét – több mint ötezer helyesírási és stilisztikai javítást javasolt, amelyet Madách őszinte tisztelettel el is fogadott. Mégis, mindezzel együtt, másfél évszázad múltán, nyelvünk változásával – külső segítség, valaminő „fordítás” nélkül – egyre több szó, s így egyre több gondolat és mondat hullik ki a mai olvasók túlnyomó többsége számára a mű szövetéből. Megkockáztatom: ha a magyar irodalom ezen egyik csúcsteljesítménye nem volna kötelező iskolai olvasmány, akkor néhány filoszon és színházi emberen kívül ma már jószerével senki nem venné kézbe és olvasná végig a Tragédiát. Ám e kényszer épp jókor adja olvasók újabb és újabb tízezrei kezébe ezt a sokszorosan megfejtendő művet. Mert minden kamasz Ádám. S kamaszként mindannyian ott állunk, ott álltunk a Paradicsom falain kívül: kiűzetvén a gyermekkor kétkedést nem ismerő és célt nem kereső, az egységben megélt, tudás előtti Édenéből. S ahogy életutunk elején először harapunk a tudás almájába, és először kezdünk el rákérdezni jóra és rosszra, saját életünk és az emberiség létének céljára és értelmére, úgy kezdi el Ádám az álmában végigjárni a maga, s egyben az emberiség életútját, keresve az emberi élet értelmét – vagy másként nevezve, a boldogságot. Ám ez az értelem vagy boldogság leginkább csak csalóka reményként van jelen ebben a grandiózus utazásban: egy mindig új alakot öltő, hol fel-, s hol eltűnő, ellenállhatatlanul vonzó, ám elérhetetlen délibábként létünk horizontján. A Tragédia, ha elfogadjuk a meghívását, egyfajta ellen-Luciferként – vagyis nem bukásunkat, hanem emelkedésünket akarván – egyetlen nagyívű látomásban vezet végig bennünket leendő életünk, eljövendő vágyaink, reményeink és kiábrándulásaink, szerelmeink és megcsalattatásaink útján a majdani végig, hogy onnét visszatekintve láthassuk: van-e értelme végigmenni ezen az úton, akár mi magunknak, akár az emberiségnek? S noha minden egyes stáció, a Tragédia minden egyes színének a végén, sőt, az út legeslegvégén is úgy tűnik, hogy semmivé válik a remény szőtte értelem, mégis, mégis valami velünk marad: „Karod erős – szíved emelkedett: végetlen a tér, mely munkára hív, s ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd szünetlenül, mely visszaint s emel, csak azt kövesd! S persze ott a Tragédia záróköve: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Mi pedig – az általunk ismert univerzumban egyes-egyedül mi – szabadon választhatunk életünk bármely pontján, bármely percében: hogy feladjuk vagy felvállaljuk-e ezt a küzdelmet.