Egy történet /Hangoskönyv

„Nem árulom el, ki a gyilkos. Vagy kik a gyilkosok. Vagy kik voltak a gyilkosok. Voltak. És azt sem, kik lesznek. Pedig lesznek. Van két történetünk. Az első (a Kertész Imréé) nem létezne a gyilkosok nélkül, hangja tragikus, kiszolgáltatottságának szükségszerűségében nem kételkedik. Nem áll módjában nem kételkedni. A második nem léteznék az első nélkül. Az első nélkül nem volna mit elmesélni, érdektelen közhelyek közt maradnánk. De mert a második történet szerzője (alulírott) olvasta az elsőt, kiléphetett saját banalitásából, és az első írás érzékenysége az övé is lett, így ráláthatott az eddig kedélyesen eltakart kiszolgáltatottságára, sőt, arra a szenvedésre is, amelyet amúgy észre sem vett volna. A legkevesebb, hogy láthatjuk, miként működik az irodalom, miként adja át a tapasztalatát, de ennél többet is látni: miként változtatja meg az életünket, mert megváltoztatja a világot. Mert megváltoztatja a tekintetünket. Mást látunk immár. A két írás oda-vissza értelmezi egymást, ketten egyek, együttlétükben látszik összetartozó különbözőségük. Testvérként állnak egymás mellett, közel vannak, távol vannak.”

Esterházy Péter