A HALKIRÁLYNŐ ÉS A DZSINNEK

...Újabb tompa dörrenés hallatszik odafönt, majd újabb, ám ez már közelebbinek rémlik. Füst szaga keveredik a kavargó portól fojtogató levegőbe. Szám mintha sárral volna tele, s ekkor fény lobban mögöttünk. Lángok marnak a rejtekajtóba, s az félelmetes robajjal leomlik. Nyargalunk. Lépteink dübörgését nem halljuk a fejünk fölött és mögöttünk összeroskadó épület haláltusájában, hörgő légvételeink kínját is csak érezzük. A száguldó Louis lámpája tovább küzd a sötétséggel: imbolygó-sápadt fénysugár, apokaliptikus robajlás, füst - a halál maga. Ott fújtat a sarkunkban. Belloq lemarad, átnyalábolja vállamat, magával vonszol, kiáltozik valamit, szavát nem értem. A folyosó beomlik mögöttünk. A fénykör olykor ajtókra villan, az ájulás határán suhan át rajtam a gondolat: mégis itt, ebben a pincében halok meg, ahonnan egyszer már kiszabadultam. A következő, még közelibb robbanás hatására a folyosó megremeg, akár egy haldokló állat belei. A mennyezetről kődarabok mállanak. Wyne megroggyan a vállára zuhanó omladék súlya alatt, mégis fut tovább. Már körülöttünk is záporozik a törmelék, lábunk alá torlódik, átbukdácsolunk rajta, tűz robog nyomunkban, levegő híján megfulladunk! S a fénysugár ismét a folyosó végét tapogatja. Már jártam itt! Előrevetődöm, s míg Louis felfelé világít, Belloq fölemel. Körmeim mind egy szálig letörnek, mire kitépdesem a csapóajtó zárját.