KÉRDEZD AZ ÚT PORÁT

Érett este volt, a nap dacos, vörös korongként süllyedt a tengerbe. Volt valami a levegőben, mintha az ég visszatartotta volna a lélegzetét, valami furcsa feszültség. Délre sirályok fekete raja keringett a partvonal felett. Megálltam, hogy kiszórjam a homokot a cipőmből, nekitámaszkodtam egy kőpadnak, miközben fél lábon egyensúlyoztam. Hirtelen morajt hallottam, majd robajlást. A kőpad kifordult a kezem alól, és eldőlt. A standokra pillantottam: recsegve-ropogva rázkódtak. Láttam, ahogy a Long Beach-i házak jobbra-balra himbálóznak. Megnyílt alattam a homok; odébb botladoztam, míg szilárd talajt nem találtam. Aztán megint. Földrengés volt. Aztán jöttek a sikolyok. Aztán a por. Aztán a rázkódás, a robajlás. Körba-körbe forogtam. Ezt én tettem. Ezt én tettem. Tátott szájjal álltam, földbe gyökerezett lábbal, döbbenten. Futva elindultam a tenger felé. Megálltam. Aztán visszafutottam. Te tetted ezt, Arturo. Megharagudott az Isten. Te tetted. A morajlás tovább folytatódott. Úgy hullámzott a föld és a tenger, mint egy vízágy. Por szállt fel. Valahonnan egy összeomló épület zaja hallatszott. Sikolyokat hallottam, aztán egy szirénát. Emberek rohantak az utcára. Mindent elborított a por. Te tetted, Arturo. Ott, abban a szobában, azon az ágyon, te tetted.