Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?

Könyvemben a Sirály, a Ványa bácsi, a Három nővér és a Cseresznyéskert nekem irodalmi rendezőpéldány megírásaképp kínálkozott: azaz kerestem, mi van a sorok mögött, a maszkok alatt. Anton Pavlovics Csehov a sokértelműség szerzője, kimeríthetetlen az a röntgenkép, amit a jelen rohangászó vagy épp depressziós hőseiről, s talán jövőnkről sejtet. Cvikkeres tekintetével olyan mélyre lát hősei lelkébe - azaz bajaink-örömeink mélyére -, hogy száz év után is mai, sőt rejtélyes drámavilággal lep meg bennünket. Játsszták már szomorú-sírós részvéttel, ironikusan, hogy nevessünk Ványa bácsi elfuserált lövöldözésén, és - követve a szerzői intenciót - kegyetlenül. A Három nővér végén Mása és szerelme, az elvezényelt alezredes, búcsúzna, de Csehov ebben az érzékeny jelenetben otthagyja Olgát - így az utolsó intim pillanatot is elveszi kettejüktől. Ez a távolságtartó, hűvös szemléletmód talán orvosi praxisából és a Szahalin-sziget büntetőtelepén tett látogatásából táplálkozik - ott ugyanis igazi szenvedéssel találkozott. Ezért van az, hogy finom idézőjelbe tudja tenni az értelmiségi, vagy csak jómódú árvák, élettől eltaposott figurák lelki viharait, és olykor még nevetni is engedi nézőit sejtelmes és kíméletlen, mulatságos és köznapi: huszonegyedik századi színpadvilágában. (Almási Miklós)