Élet lejárt szavatossággal

“Kicsit izgult, ahogy a beléptetőkapuhoz ért. Jobb karját előre tartotta, és miután megkapta a piros karszalagot, vett egy nagy lélegzetet, és elindult a sportcsarnok bejárata felé. A barátnői szorosan mögötte jöttek. Ellenőrzőpontok, büfé, egy fél literes vizespalack, megérkeztek a kiemelt szektorba. A lányok némán átkarolták, nem voltak szavak, csak egy-egy szorítás, majd megindultak a színpad irányába. Ő megállt hátul egy nyugis helyen, ott, ahonnét mindenki pontosan az ellenkező irányba nyomult. Megigazította a régi bőrdzsekijét, ezer emléket őrzött az ezüst cipzár, a kitöredezett gallér, a derekán lévő szegecses öv. Helló, mondta a fiú, ahogy mellé lépett. Helló, válaszolta ő izgatottan. Újra itt vagyok. Tétova kézfogás, puszi az arcra, egy bátortalan ölelés. Kérsz egy sört, kérdezte, de ő felmutatta a vizet, köszi, ez pont elég.” Válságok, életek, betegség, függőség, család, gyerek, magány, öregség… Mind, mind jelen van Bartalos Tóth Iveta első prózakötetében, és olvasás közben mindannyiunkat szíven talál a közvetlen, mégis tárgyilagos hang, amelyben saját szorongásainkat, megoldatlan vagy már megoldott problémáinkat ismerhetjük fel.