Micsoda népek...

Saly Noémi, aki a főváros történetének tudósa, a gasztronómia és a kávéházak hű krónikása, több száz korabeli fotóval illusztrált könyvéről így ír: "Keveseknek adatik meg, Budapesten meg pláne: születésem – 1956 – óta ugyanabban a lakásban élek. Gyerekként, amikor az ember a szavak bűvöletében él, és a világ birtokba vételének szinte mágikus módja a dolgok megnevezése, a másik nevének megtudása, gyakran faggattam nagyanyámat és a ház öregeit: hogy hívták azokat, akik előttünk itt laktak? Tizenkét évesen beírtam ezeket az információkat egy ronda szürke, spirálos noteszbe. 2017-ben a Budapest 100 eseménysorozatának középpontjába a rakpartok kerültek. Hajdan gyönyörű házunk a világörökség része, Hauszmann Alajos alkotása, nosza, tárjuk ki a kaput mi is arra a két napra. Előszedem a szürke noteszt, annyi mindent tudok a lakókról, gyerekjáték lesz az egész. Aztán megnyitottam az Arcanum portált a neten, mondván a gépnek: Döbrentei utca 8., kis szógám, szimat! És szörnyen elszégyelltem magam. Jóságos ég, hiszen nem tudok én semmit. Zúdultak rám a nevek, a történetek, drámák és vígjátékok, elképesztő kavargásban ez az egész ótvar, gusztustalan, rossz emlékű huszadik század. A hatalmas anyag láttán ijedtemben a megoldást is kitaláltam: én leszek a házvezetőnő, és kiteregetem a ház szennyesét. A látványterv enyhén szólva puritán volt. A/4-es lapokra nyomtattam az életrajzokat meg a képeket, a kapualjba került az épület és a két háztulajdonos család története, az orsótér aljába szárítóköteleken, lepedőkre tűzve, illetve - ahol pontosat tudtam – az ajtók mellé erősítve pedig az én régi szomszédaimé. Miután csaknem egy egész csomag nejlon irattasakot és vagy két marék ziherejsztűt elhasználtam, rögtön el is dőlt, hogy ebből könyv lesz, hiszen már nincs is vele olyan sok munka – ajaj, dehogynem, rengeteg lett. Úgyhogy csak most, két év elteltével tudom végre újból azt mondani: kerüljenek beljebb, ismerkedjenek meg a mi tabáni bérházunkkal."