LA MANCHA ÉS BÁBEL KÖZÖTT

A tudósként, monumentális regények szerzőjeként, esszéíróként és publicistaként Magyarországon is méltán népszerű Umberto Eco új esszékötete mintegy folytatása a Hat séta a fikció erdejében előadásainak. Eco ezúttal az irodalom funkcióiról, működéséről és az élettel való összefüggéseiről beszél Dante és Joyce, Nerval és Borges, Arisztotelész és Oscar Wilde kapcsán mélyen és szellemesen, hol egy ábrát, hol egy paródiabetétet közbeiktatva, ahogy Ecótól megszokhattuk. Az írások nemcsak önmagukban, hanem egymáshoz képest is változatosak. A Kommunista kiáltvány frappáns stíluselemzése fényesen megfér a szimbólumról és az intertextuális iróniáról, az Amerika-mítoszról vagy a hamisság erejéről írt tanulmányokkal. A kötet legszembetűnőbb újdonsága ugyanakkor az a gesztus, amellyel Eco, ezúttal önmagát téve egy jellegzetesen ecós elemzés tárgyává, bepillantást enged a maga (szép)írói műhelyébe. Hogyan írok, teszi fel a kérdést, és megválaszolja. Tudósként és szépíróként, szerzőként és emberként, ésszel és szívvel, ahogy szokta. Gyakran föltettem magamban a kérdést: írnék-e tovább, ha megtudnám, hogy holnap kozmikus katasztrófa pusztítja el a világegyetemet, és soha senki nem fogja elolvasni, amit ma írok? Elsőre azt vágnám rá, hogy nem. Minek írjak, ha már nem lesz, aki elolvassa Másodjára igennel felelek, de csak mert mégis él bennem valami kétségbeesett remény: hátha mégis túléli néhány csillag a galaxiskatasztrófát, hátha mégis lesz valaki, aki egy szép napon megfejti, miféle jeleket hagytam magam után. Márpedig akkor az Apokalipszis előestéjén is van értelme írni. És mindig egy Olvasónak. Dehogy hazudik, aki azt állítja, hogy csak magának ír. Viszont félelmetesen ateista. Szigorúan világi szemszögből nézve is.