Nem alszom…

Ezt az írást az önreflexió szüksége hívta életre. Az, hogy tizennégy – többnyire filozófiatörténeti – könyv után rákérdezzek magára a szerzőre, vagyis saját magamra. Arra a személyre, aki nemcsak egy sajátságos tudományterület kutatója, hanem – és talán főként – magánember is. Arra, aki számot vet saját személyes múltjával, jelenével és közösségében betöltött szerepeivel is, de aki családtagjait, szeretteit is láttatni akarja. Arra, aki mindezt úgy akarja elmesélni, hogy közben feloldódjon a történések egymásra következésének szorító ereje. Vagyis arra, aki közben tudja, hogy az elbeszélés fogja alakítani a történeteket. Ezért senki se várjon hagyományos, kronologikus előadást. Amit most az olvasó kézbe vesz, az formáját tekintve lexikon, tartalmát tekintve életepizódok felsorakoztatása. Mégpedig nem időbeli, hanem ábécé sorrendben. Az olvasóra bízva, hogyan alakít ki ebből a rendből egy hagyományos történetet. Már ha klasszikus történetre vágyik. De biztosan sokan lesznek, akik a részletekre kíváncsiak. Hiszen az ördög is azokban bújik meg.