A HULLÁMOK

Tenger menti kép: kel fel a nap, kirajzolódnak a hullámok, a partvonal, egy kert, egy ház, egy ablak. Majd pedig a szereplők beszélnek, mintegy magukban: Bernard, Susan, Rhoda, Neville, Jinny és Louis. Nyolcszor ismétlődik ez a minta: a nap ábrázolása, amint egyre feljebb hág az égen s aztán beesteledik, és a szereplők tűnődései, kommentárjai, amelyek talán el sem hangzanak. Az átmenetek hajnal és napnyugta közt színpadi megvilágításba helyezik az éppen soron lévő jelenetet, s egyben aláfestik a szereplők életének következő fázisát. Az elején még gyermekek, együtt élnek vidéken, mélyen átérzik a külvilágot, a természettel és egymással való kapcsolatukat egy ártatlan csókváltás Jinny és Louis között (amelyet traumatikusan ellenpontoz két cseléd sokkal vadabb, meglesett csókja) felbolydítja és átrendezi a kis társaság viszonyrendszerét. Azután a lányok és fiúk különböző iskolákba kerülnek, felnőnek, és közös gyászuk lesz: bálványuk, Percival meghal Indiában. Susan feleségül megy egy gazdálkodóhoz, Jinny az előkelő társaság ünnepelt szépe, Louis pénzember, Neville irodalmár, Rhoda egyre inkább magába fordul, végül megöli magát. Bernard, aki hajdan byroni pózban tetszelgett, ír s noha jóformán egyetlen művét sem fejezi be, az ő hosszú monológja zárja a regényt, elemzi és bontja ki a fő témát: az egyéniség, az önazonosság paradoxonát. Mindnyájan egyéniek vagyunk, körülményeink, tudásunk, döntéseink és választásaink tesznek bennünket azzá de mindez mit sem ér, ha nem másokkal együtt, mások javára vagyunk azok. A halál, a szétválás, a sorscsapások sem számolhatják fel ezt a kapaszkodóul szolgáló, örök-állandó tudatot. A világirodalom egyik leglíraibb, már-már versregényét tartja kezében az olvasó.