Kísérlet a wurlitzerről

Peter Handke a fáradtságról szóló esszéjéhez hasonlóan, trilógiájának második részében is a valóság megragadhatóságát és egyúttal az írás folyamatát állítja középpontba azzal, hogy egy olyannyira mellékes vagy jelentéktelen dolognak”, mint a zenedoboz, szentel egy könyvet. Hogy belekezdjen régóta eltervezett kísérletébe, Handke 1989 decemberében a kasztíliai fennsíkra, Soriába utazik, menekülésképpen egy hosszabb munka után. Korábbi fáradtsága leküzdésére újabb zord határhelyzetbe veti magát. Az évezrede kívülálló városkában hideg van, esik, kamionok dübörögnek. Egyedüli társa egy román kori templom a maga tiszta formájú domborműveivel. Itt kell kiválasztania az alkotáshoz megfelelő helyszínt, a zajt elkerülendő és a kilátás miatt inkább a kopár dombokon, mintsem a szűkös utcákban, a bejárható környékbeli földutakkal. A törmelékpuszta, a szél kergette nejlonzacskó nem zavaró tényező. Miközben Európában újból történelmi események zajlanak, ő a kősivatagban „világszökevényként” tépelődik nevetséges témáján, a lemezautomatán.