Dunai II, a profi

Én az öregfiúkból lettem profi játékos. Harmincnyolc éves voltam, amikor egy ausztriai teremtornán az újpesti veteránokkal futballoztunk, és annyira jól ment a játék, hogy az osztrák másodosztályban szereplő 1. Simmeringer SC szerződést ajánlott nekem. Ami nem sikerült aktív játékosként, az sikerült a visszavonulásom után: hivatalosan is a futballból éltem. Előtte Újpesten papíron a Belügyminisztérium alkalmazottja voltam. Azért kaptam a bérem, mert napi négy órában bejártam a rendőrségre, ahol a nyomozóosztályon üldögéltem. A mi időnkben nem lehetett bevezetni a profizmust, mert azt összeegyeztethetetlennek tartották a szocializmussal. Éppen ezért mi szórakozásként gondoltunk a labdarúgásra, míg a nyugat-európai sztárok hivatásként tekintettek rá. Ez döntött a Bayern München és a Juventus elleni BEK-meccseken? Részben igen. Spanyolországban értettem meg, mi a profizmus, amikor edzőként figyeltem, hogy milyen kőkeményen aprították egymást a játékosok az edzésen. Én olyan közegből jöttem, ahol a hétvégi meccsek előtt már lazítottunk, a spanyolok meg úgy játszottak, mintha az életük múlt volna rajta. Miért? Mert az volt a tét, hogy a hétvégén ki kerül be a kezdőcsapatba. Nekik ez volt a szakmájuk, ezért kapták a pénzt. Ott jöttem rá, hogy a futball nemcsak játék, mint nálunk, hanem szakma. Senkit sem kellett nógatni, senki sem lazsált. Óriási ambíció volt bennünk. Ez az igazi profizmus. Eközben minket amatőrnek hívtak, de profin tudtunk futballozni…