Nincsenapám, seanyám - 72

Ez a könyv egy káposzta. Harminc éve voltam gimnazista (ez a káposzta belseje), tizenegy éve írtam róla egy színdarabot (a káposzta közepét), nyolc éve regény lett a színdarabból, és ez a regény most újra megjelenik a POKET könyvek sorozatban (ez már a jelen, a káposzta külső levelei). Ennyi idő alatt történt velem egy és más: öregebb lettem, írtam ezt-azt, elkezdtem festeni a hajamat és született még egy gyerekem (a sorrend nem fontossági). De hiába történt velem ennyi sok dolog, az iskolapadból még mindig nem tudtam kiszállni. Attól tartok, még mindig ott rosszalkodom a padtársammal, rejtegetem a rojtos füzeteimet és a tényt, hogy néha-néha elbóbiskolok órán. És folyamatosan rettegek, hogy feleltet a tanár, mert nem tudok semmit - de közben attól is rettegek, hogy nem feleltet, mint olyasvalakit, aki nem fontos, aki nem is létezik. És ha mégis kihívnak felelni, én a táblánál pofátlanul könyveket írok matekpéldák megoldása helyett, titkon remélve, hogy kapok érte egy ötöst, de legalább egy szánalmas piros pontot. Vagy hogy egyszer valaki például ezt a könyvet (ami ugye káposzta) megsavanyítja, és elteszi magának télire. Később esetleg főz belőle egy finom töltött káposztát." (Szabó Borbála)