Az ​elszabadult harsona

Ezerkilencszázkilencvenet írtunk, s a forradalom hajótöröttjeként, megpakolt táskával szálltam be Zoltánusz és Oli, a menyasszonya kocsijába, egy kéz alatt csencselt Škodába, amely diszkrét horpadásaival egykor zöld vagy szürke lehetett, hogy hajnali fél ötkor bizonytalan időre elhagyjam Komáromot, a „várost”, ezt a csődtömeget, amelyet magunk közt – szélesebb körben – már csak Vakondbájnak hívtunk. Húszperces várakozás után a sarki lámpa alatt, ahol azon a korai órán mintha minden irányból egyszerre fújt volna a szél, s a töredezett asz- falt a számkivetettség érzését készült fölkelteni az emberben, a kocsiban szólt a magnó, s a füstöt átjáró aromák nem hagytak kétséget afelől, hogy a laposüveg legalább egyszer már előkerült. Dobozok, táskák közt fészkelődve, a hátsó ülésről még egyszer visszanéztem a toronyházra: sötét tömbjében, a tetején csápoló antennával egyetlen ablak világított, a hetedik emeleten, ahol Vera asszony, a feleségem, abban a pillanatban frottírköpenyben kavargatta a kávéját, miután azért a felvonóig elkísért, álmosan pislogott a csészéjébe, s ahogy ismerem, jóslatokba bocsátkozva próbálta kitalálni, szépreményű férje, parádés forradalmi (le)szereplése után visszatér-e valaha ebből a példátlan világgá rohanásból?