Kísértés

Második regényét, a Zselléreket kedvezően fogadó kritikusok és lapjaik szükségszerűen kijelölték azt a szépirodalmi irányt, amely felé a budapesti kulturális életben tájékozatlan, de érvényesülni vágyó vidéki Fekete István figyelme fordulhatott. Támogatói köztük a fáradhatatlan és önzetlen Csathó Kálmán kivétel nélkül az Új Idők holdudvarához tartoztak, ezért követésük magától értetődött Fekete István számára. S ez már csak azért sem lehetett kérdéses, mert a legnagyobb megtiszteltetésnek tekintette, hogy ugyanabban a lapban publikálhat, amelynek példaképei, mindenekelőtt Gárdonyi, Tömörkény és Krúdy egykor szintén a szerzői voltak. Ismertté válása számos további kiadvány, a Budapesti Hírlap, az únnep, a Híd, a Pesti Hírlap és az Esti Újság szerkesztőségével hozta hosszabb-rövidebb kapcsolatba, a különösen népszerű Új Időknek viszont egészen annak megszüntetéséig az egyik legolvasottabb írója lett. E napilapok tárcarovataiban és a szépirodalmi folyóiratok hasábjain másfél évtizeden át folyamatosan alkalma nyílott arra, hogy hagyományos elbeszélésekkel is bizonyítsa tehetségét. Ezekben a gyakran példázatos történetekben narrátortól függetlenített figurákat teremtett, akik általában a polgári középosztály feltételezett érdeklődése-elvárása szerinti helyzetekben találják magukat. Kísértés című kötetünkbe a megjelenésük alapján vagyis a keletkezésük kronológiájával azonos sorrendbe szerkesztettük az életmű 1950 előtt publikált harmadik személyű, tehát bizonyosan elbeszélésként értelmezhető kisprózáit. Némelyikük most lapozható fel először könyvben, de még ennél is fontosabb, hogy ezek az elbeszélések így együtt még sohasem jelentek meg. Egybeolvasásuk hatásosan érzékelteti, hogy kortársai miféle szerzőnek (is) láthatták azt a Fekete Istvánt, akit akkoriban még senkinek sem jutott