HÉT SZERETŐM

Lázár Ervin az ötvenes évek vége felé jelentkezett novelláival irodalmunkban. Sokszor megvallotta, hogy gyerekkorát a Tolna megyei Alsórácegrespusztán töltötte, s onnan került a pesti egyetem bölcsészkarának elvégzése után újságírónak Pécsre, majd a hatvanas évek közepén Budapestre, ahol jelenleg is él, bár nem szeret itt lakni, mert állandó nosztalgia húzza vissza falura, isten háta mögötti helyekre. S ennek nem valamiféle rousseau-i nosztalgia az oka, hanem a puszta sarában ragyogó gyerekkor kincses emléke, amely írói szemléletét formálta; azt a hangot, amelyen olvasóihoz szól, s amely az igazi írónak legfontosabb megkülönböztető jegye a szavakból szőtt világegyetemben. Tündéri realizmusnak nevezte Kosztolányi Dezső azt a nagyon ritka írói képességet, amely a világról való látomást valósággá tudja tenni a papiroson. Lázár Ervin rendelkezik ezzel a varázslatos képességgel, s megőrizte azt, amivel minden ember eszmélete elkezdődik: a paradicsomi káprázatokkal és ígéretekkel teljes gyermeki világot a nehéz és földszagú pusztai létben, amelyben a mesék csodavilága éppoly természetes állapot, mint az öröm vagy a tragédia. Így képes az elbeszélés varázsszőnyegén elbűvölő természetességgel magával ragadni olvasóit groteszk, olykor szürreálisnak tetsző írói világába, amely egyszerre meghökkentő és ősidőktől ismerős világ.