RIPACS MARTIN

Szája okos volt. Kinyílt, becsukódott, levegőért s a víz ellen védekezésül. Teste is értette a dolgát. Időről időre kemény csomóba rántotta gyomrát, s a nyelve fölött kiöklendezte a tengervizet. Megint elfogta a félelem - nem az állati vakrémület; a magányos és hosszúra nyúlt haláltól rettegett. Visszatért a vicsor, de most fogható képe volt, s volt levegő is a torkán. Valami jelentős rejlett a vicsor mögött, s az nem vesztegette ordítozásra a levegőt. Valami cél - hogy mennyire könyörtelen, azt nem volt még ideje s tapasztalata sem fölfedezni. Christopher Hadley Martin tartalékos tengerésztiszt az Atlanti-óceán jeges vizében fuldoklik, miután hajóját megtorpedózták. A hullámok egy sziklaszigetre sodorják, ahol emberfeletti küzdelmet vív az ellenséges természettel a túlélésért, miközben tudatán átvillannak keserű és kegyetlenül önző múltjának emlékképei. A Ripacs Martin egyetlen hatalmas belső monológ, amelyben a fizikai küszködés egyre inkább átváltozik egyén és közösség, hit és remény, eredendő bűn és szabad akarat kérdéseit feszegető spirituális útkereséssé, hogy aztán a regény végén egy megdöbbentő fordulattal minden új értelmet kapjon.