Kígyónyelv

Azt a bizonyos első regényt, mely William Golding számára meghozta a nemzetközi hírnevet, huszonegy kiadó utasította vissza, mire 1954-ben végre megjelenhetett. Miután a könyv napvilágot látott, a kritikusok hamar a „pesszimista” jelzőt aggatták szerzőjére. A kiváló angol regényíró és költő később, például a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében már tiltakozott e megbélyegzés ellen, és nem is alaptalanul, mégis, ha akarjuk, legtöbb művében tetten érhetjük a fent említett vonást. Nobel-díjas sorozatunkban megjelenő, utolsó Golding-regény, a Kígyónyelv a hellén kor hanyatlásának idejét eleveníti fel, a delphoi jósda utolsó papnőjének visszaemlékezései szerint. Az idősödő Püthia életét kisgyermekkorától kísérhetjük figyelemmel, amikor még ő volt Ariéka, a csúnya kis görög lány. Ariékának, ahogy cseperedik, meg kell birkóznia a felnőtté érés, majd a papnővé válás nehézségeivel, el kell tűrnie, hogy Apollón isten durván magáévá teszi, s miközben emberek és népek sorsát meghatározó vallási szerephez jut, szert tesz Apollón homoszexuális főpapjának egy életre szóló igaz barátságára. Golding kiemelkedő műveit nem fűzi egybe pontosan követhető képzeletbeli vonal, de allegorikus művei, amilyen ez az utolsó regénye is, gyakran fordulnak a klasszikus irodalom és a mitológia felé, hogy annak segítségével tükrözzék vissza a napjaink embere számára fontos lelki és etikai kérdéseket.