SHANTALA

A születést követő hetek egy sivatagi átkeléshez hasonlatosak. Szörnyekkel benépesített sivatag: új érzések, amelyek belülről ostromolják a gyermek testét. Az anyai öl meleg után, a születés tébolyult szorítása után a bölcső jeges magánya. Azután egy vadállat bukkan elő, az éhség, amely a gyermek belső részeibe mar. Nem a mardosás okozta fájdalom ejti kétségbe a szerencsétlen gyereket, hanem annak újdonsága; és a környező világ halott mozdulatlansága, ami a baba számára hatalmassá növeli az emberevő óriást. Hogyan oldhatunk fel egy ilyen szorongást? Táplálni a gyereket? Igen. De nem csak tejjel. Dajkálni kell. Simogatni, ringatni. És masszírozni. Beszélni kell a kicsi bőréhez, beszélni kell a hátához, mert éhesek és szomjasak, éppúgy, mint a hasa. Azon országokban, ahol az emberek megőrizték a dolgokhoz fűződő közvetlen kapcsolatot, az asszonyok még tudják mindezt. Az anyjuktól tanulták, a lányuknak megtanítják ezt az elmélyült, egyszerű és nagyon régi művészetet, amely segít a gyermeknek elfogadni a világot, és segít neki rámosolyogni az életre.