Cabo de Gata

Cabo de Gata: halászfalu Dél-Andalúziában. Kopár környék, elhagyatott tengerpart, zárkózott, szegény emberek, hébe-hóba egy-egy fura turistaszerzet. Egy szelíd motoros angol, aki amerikainak látszik, egy angolnak látszó amerikai, akinek nyoma vész egy átborozott éjszaka után. Egy partra vetett fémkoporsó. Egy döglött macska. Álmok.

Az elbeszélő nagyjából annyira hasonlít Eugen Rugére, mint a Német Könyvdíjjal kitüntetett, és nálunk is sikert arató előző regény (A fogyatkozó fény idején) Alexandere. Neki Mexikó helyett ez a Cabo de Gata a világ vége, ide vonul ki mindabból - az épp megszűnő Kelet-Németország, egy csődbe jutott kapcsolat és a szakmai-alkotói kudarc világából -, amiből elege van. Nem mondja ki, de sejthető, hogy afféle utolsó út ez; a sejtelmet ráadásul tetézi a második fejezet címe: A rák. A szofisztikált agónia képzetét mindazonáltal már az első soroktól kezdve oldja a szinte bekezdésenként visszatérő felütés: "Emlékszem...", ?Emlékszem rá...", "Arra is emlékszem..." És lehetséges, hogy a rák is csak egy kagylógyűjtés közben talált remeterák motívumát nagyítja ki.

Csupa feszültség ez a könyv. Keserűen humoros, mégis minimalizmusba hajló próza. Igazi, érett remekmű.

Fordította: Győri László