1100 ÉV EURÓPA KÖZEPÉN

Gyalogolni kell. Elindulni az ösvényen, sínek mentén, kocsiúton. Megállni az első zöld képződménynél, ami a földből kibút. Megnézni, mi van rajta. Levél. Levélen erecskék, azokból nedvesség. Nedves erecskéken kicsi csiga, nem tudom, észrevett-e, nem úgy tűnik. Csiga húzza maga után a csillogó ragadóst, abba beleakad a pinte (kis zöld tetű), küszködik, kis pöcköléssel megmenthető. Aztán látni, a zöld szára lejjebb mélyebb színt vált, abban másfajta klorofillok játsszák szép táncukat, mélyzöld táncol a halvánnyal, fiú táncol a lánnyal a fűszálban. Erről jut eszembe régi dal, dúdolni lehet, eszembe jut régi vers, mormogom. No lám, lejjebb sárga, szárazabb réteg fogja a nagyon fiatal zöldet körbe, engedi ki az életbe, aztán majd végképp elszárad, leesik mögötte, mikor már neveltje nem láthatja őt, hisz a zsenge hajtás a nap, a fény felé tart. És még gyökérnek is kell lennie, de azt csak képzelni, kihúzni nem szabad. Idő előtt leválna a száradt öreg, visszanézne a fiatal zöld, leesne a csúszós csiga, csak tán a pinte örülne, de azért nem éri meg az egész. Órák óta vagy itt, nézed ezt a világot, lassan sötétedik, haza kell menni. Merre voltál? Csak az első fűszálig. Nem hiszik el. Nem baj.