Egy emigráns vallomásai

A nagy ívű szerkezetben körkörösen kibontakozó történetek kétféle emigrációról mesélnek: az idősebb fivér, Sándor belső emigrációban él a Kádár-rendszerben, és különc fotográfusként őrzi azokat a vesztésre álló kulturális és morális értékeket, amelyeket örökül kapott. Öccse, aki már nem hisz ezekben az értékekben, sodródik és kallódik, mígnem a hetvenes évek elején „disszidál”. A rendszer és a titkosrendőrség inkább csak a jókor jött lökést adják ahhoz, hogy megszökjön családja, szerelme, a felelősség, de legfőképp önmaga elől. A kétezres évek elején a hosszú ideje Németországban élő János értesül róla, hogy bátyját otthon váratlan és tragikus baleset érte. Sándor halála szembesíti nemcsak kettejük bonyolult kapcsolatával, de széthullott házasságával, feltartóztathatatlan öregedésével, fölöslegességével és a múltban elkövetett bűneivel is. Vallomásaiban az emlékezés idősíkjai és az írás jelen ideje rögtönzésszerűen váltakoznak, így a rejtélyes baleset körülményei és a Sándor titokzatos hagyatéka utáni nyomozás mellett fölidéződik közös gyerekkoruk, családjuk, karizmatikus nagybátyjuk, útkereséseik és döntéseik. Harminc évvel később – immár a család legidősebb tagjaként – Jánosnak számot kell vetnie mindazzal, amit maga mögött hagyott, és föltennie a kérdést: menthető-e még bármi is. Visszavonni, jóvátenni azonban ekkor már semmit nem lehet. Györffy Miklós monumentális munkájában nem fél énelbeszélő főhősének gyengeségeit és narcizmusát is hitelesen megírni, így a regény saját műfajának is súlyos kérdést szegez: magától értetődően együtt jár-e a vallomással a beismerés?