A HAL

Volt egyszer egy mese A halászról meg a feleségéről. A Nobel-díjas Günter Grass is írt egy mesét, a régi parafrázisát, a Halról, a nagyravágyó asszonyról meg az ő férjéről. De az ő meséje nemcsak egy asszonyról s nemcsak egy férfiról szól, hanem valamennyiünkről. Rólunk mesél és Európa keleti részéről, a zord keleti- és balti-tengeri partvidékről, GdaA„sk/Danzigról és Gdyniáról, Wismarról és Rostockról, Hamburgról és Kasubiáról, meg Pomerániáról, Mecklenburgról és a lengyel síkságról, poroszokról, pomorsokról, lengyelekről, germánokról és gótokról, fejedelmeikről és királyaikról, szentekről és vértanúkról, kasub szakácsnőkről és német értelmiségiekről, hamburgi szajhákról és berlini emancipált nő-szörnyetegekről. Így hát nem túlzás azt mondani, hogy Grass ebben a könyvében mítoszt is teremt, olyat, amilyet i?1 szemben a Földközi-tenger népeinek mítoszaival eddig még nem írtak meg: megteremti a Keleti-tenger mentén élő népek mítoszát. Ez a mítosz és a valódi történelem, a kőkorszak és a legújabb kor fonódik össze, forr és kavarog ebben a könyvben, rendkívüli regényírói technikával, ritka leleménnyel és zsenialitással sodorva egybe millió szálat. S éppen ezért A Hal nem szokványos regény, nincs főhőse, nincs lineáris cselekménye, csak megtörténnek benne a dolgok, mint az életben, mint a történelemben, egymástól látszólag függetlenül, mégis szoros szorításban. Szép, felemelő, nagyszerű dolgok: szerelmek, csodás evészetek, gyermekek és műalkotások születése, utazások és győztes csaták, s a borzalmak és szörnyűségek: halál, éhínség, kolera és rettegés, zűrzavaros érzelmek és szörnyű gyilkosságok. Mert Grass meséje igaz mese igazabb, mint maga a valóság.