A múzsák csókja

Bécs a huszadik század hajnalán fényűző, lüktető nagyváros, a művészetek és a forradalmi gondolatok fellegvára. Míg a társadalom elitje csillogó bálokon múlatja az időt, a zsúfolt kávéházakban parázs viták folynak, és radikális eszmék születnek. Bécsben bármi lehetséges – legalábbis a férfiak számára. Ebben a káprázatos, mégis ellentmondásokkal teli világban él négy nő, akik úgy döntenek, kezükbe veszik a sorsukat. Elszántan szembeszállnak a konvenciókkal, és mindent kockára tesznek egyetlen férfiért, Egon Schieléért, akinek különleges látásmódja felforgatja a korabeli művésztársadalmat. A művelt úrilányok, Adele és Edith Harms, Gertrude Schiele, a festő húga, valamint Vally Neuzil, a feltörekvő modell mind vágynak valamire: szerelemre, halhatatlanságra, egy szabadabb életre. De vajon megtalálják az öntörvényű művész mellett azt, amit keresnek? És ha igen, milyen árat kell fizetniük érte? Sophie Haydock debütáló regénye Egon Schiele négy múzsájáról szól: négy hús-vér fiatal nőről, akiknek arcát az egész világ ismeri, életük, vágyaik, egyéni tragédiáik mégis mind ez idáig rejtve maradtak előttünk. A múzsák csókja csodálatos történet a mindent elsöprő szenvedélyről, a művészi útkeresésről és a féltékenység pusztító erejéről. „Lélegzetelállító történet szerelemről, művészetről és árulásról.” RED Magazine    „Sophie Haydock merész kísérletet tett arra, hogy visszaadja a hangját azoknak, akiket a történelem elhallgattatott, és csodálatos munkát végzett. A nők, akiket eddig csak a festő szemén keresztül láttunk, önálló életre kelnek, hogy elmeséljék saját történetüket egy páratlanul izgalmas és kegyetlen korszakról.” Guardian    „Felejthetetlen regény a vágyról, hogy többre legyünk hivatottak annál, mint amit nekünk szánt a sors.” Ericka Waller  „Egon elhallgat, sötét szemében vidámság csillan a hosszú pillák mögött. - Elnézést! – mondja kis szünet után. Vally jól megnézi az arcát. Úgy látja rajta, komolyan mondja. - Csak felzaklatott – folytatja a fiú. – Van magában valami, ami a húgomra emlékeztet. Ő is tudja, hogyan hozzon ki a sodromból. – A kezét nyújtja, Vally pedig elfogadja. Meleg és puha a tenyere. – Kössünk békét! – mondja Egon. Vally rámosolyog, de indulna tovább. – Nem, kérem, maradjon! Le akarom rajzolni. Legalább egyszer. - Van egy feltételem. Ha maradok, akkor egyenrangúként kell kezelnie. Egon újabb ceruzát vesz elő, és bólint. Vally megenyhülve visszamegy a díványhoz. A két lábfejét összeteszi, a lábait szélesre tárja. Beszélni semmi értelme. Hagyja Egonnak, hadd dolgozzon egy órán át, de csak kettő lesz belőle. Valahányszor a fiú új lapot vesz elő, Vally kérés nélkül is új pózt vesz fel. Egon fog egy kis tálcányi festéket, porokat, amelyekhez vizet kever, aztán szokatlan színeket tesz lazán a vonalai közé: zöldeket, sárgákat, lilát. Vallyt ez meglepi. Odafigyel, nem hagyja, hogy elkalandozzon a tekintete, vagy hogy valami félálomszerű állapotba süppedjen, ahogy tudja, hogy más modellek szoktak. Ugyanúgy függ az ő tekintete is a festőn, mint Egoné őrajta. Nem hagyja, hogy legyőzze.”