Hanghordozó

Itt az alig van, az éppenhogy, a meg sem történt. Folytonos alakulásban, rögzítetlenül. De akkor mindig minden szimpla itt és most? Nem egészen. Alig vagy éppenhogy, vagy mégsem, és mindenki bárki, senki senki – de Vági János vakmerő kísérletének éppen az a legpompásabb eredménye, hogy ezek a radikális immanenciapillanatok, amelyekről hősei – tudtukon kívül(?) – beszámolnak a hangrögzítőnek, amelyet valaki visszahallgat, hallgat és kommentál, amit valaki (más?) legépel, amit valaki (ő és mi) elolvas, semmiképp sem záródnak magukra: attól még, hogy itt minden megismételhetetlen (nincs azonossága, amit ismételhetne), semmi sem egyszeri; és attól még, hogy minden különböző (alakulásban van), semmi sem radikálisan más, mint bármi egyéb: az alakok, a szituációk, az érzetek mintha ismétlődnének, de mintha éppen hogy másképp; mintha a váratlan, amelyet az egyik beszélő mániásan kiiktatni igyekszik, legradikálisabb formájában épp mint déja vu törne be, ismétlésként különbözéssel, a par excellence hideglelős (Unheimlich) tapasztalataként. Legyen elég ennyi: ez a szüntelen előhívás, folyamatos expozíció, ami rendre valami valahol valakivel megtörténtet hív elő, de mindig épphogy másképp – belőlünk, az olvasóiból is. Minden bárki tapasztalata, és itt most mindez lehet, váratlanul, a miénk. Mert amit megszoktam, az nincs, még ha nézem is. Sipos Balázs