Pénz az ablakban

Vajda Péterre, azaz rám még a hatvanas években ragadt a Pierre név. Hogy pontosan miért, arra részben ez a regényes, nagyon regényes önéletrajzi elemeket is tartalmazó írásmű próbál válaszolni. Kallódásaim regényes változata, mondhatnám. Lengyelországban, Łódźban végeztem a filmfőiskolát, jó ideig azt hittem, világhírű filmrendező leszek. Nem így alakult. És minden mást, ami ezután következett, felsorolni is sok volna: a plasztikai sebészettől a gasztroesztétáig és végül két regény szerzőségéig. Mindezen történések előzményét, vissza a gyökerekhez, a kallódás korát próbáltam ebben a regényben első nekifutásra terápiás céllal, majd nekiiramodott fantáziámnak ellent nem állva, amolyan klasszikusnak gondolt fejlődésregényként megírni. Vajda Pierre regényében a „pénz az ablakban” fordulat érzékenyen és pontosan fejezi ki egy nemzedék életérzését, életformáját, gondolkodását és a környezettel szembeni ösztönös ellenállását. Noha azok a történetek, amelyek a főhős életének meghatározó epizódjai – a szülők válása és a gyerekkor elvesztése, szenvedélyes kamaszszerelem, apavesztés, árulás, bűnbeesés, identitáskeresés –, valamennyiünk felnövéstörténetének emblematikus állomásai, itt felidézve mégis beavató erejűek lesznek. Látjuk a nagyapa pikáns kalandját a vonatkupéban a titokzatos kémnővel, érezzük az artyeki úttörőtábor fullasztó légkörét, ahol vezényszóra napozunk és megyünk a vízbe, közben minden energiánkkal igyekszünk életben tartani a „washingtoni tudósító apa” legendáját, hogy ki ne derüljön, mi történt az igazival. Az a finom irónia, ami át- meg átszövi a történetmondást, az olvasóban szorongató, a jelenre vonatkozó kényelmetlen áthallásokat is ébreszt.