Penészes isten

Mesterházy Balázs verses regénye olyan rejtélyes, de mindvégig magával ragadóan érdekes történetet jár körül, amely két párhuzamos (vagy ellentétes?) értelmezést is megenged olvasójának: egy ideggyógyintézetben egymás mellett él a fiatal drogos értelmiségi fiú és az idős, magának való, furán, alig érthetően beszélő vidéki férfi – s kezdeti idegenkedésük lassan egymásra hangolódásba torkollik?; vagy pedig egy sérült lelkű fiatal férfi kitalál magának egy partnert? egy alteregót?, akivel kapcsolatban magánbeszéde dialógusba megy át? Megrendítően lírai „fejlődésregényt” olvashatunk, amelynek alanya ugyan bizonytalan, de története megrendítő, s eredménye a folyamatosan, bár töredékesen születő költészet. E történetnek az „életben” nincs jó vége – hacsak a költészet megszületését és elfogadását nem tekintjük ígéretnek: a beszéd és a megértés (az önkitalálás és az önmegértés) lassú és hosszú, állandóan alakuló keresésének folyamata egyszerre vezet el a nyelvi-költészeti megnyilvánulásig és a valós vagy elképzelt halálig: az ember eltűnésekor felhangzik hagyományának (hagyatékának?) költészete. Mesterházy Balázs rendkívül érzékenyen és árnyaltan követi „meséjének” életgesztusait és verbális próbálkozásait; verses regényének alapélménye és végkövetkeztetése: létezésünknek szabadnak „kellene” lennie, ám szabadságunknak mind testi (orvosi) meghatározottságunk, mind nyelvi-megnyilatkozási meghatározhatatlanságunk gátakat szab, s miközben a szabadság formáit keressük és váltogatjuk, egyre szorosabbra fonjuk magunk köré a hálót: „amikor azt hisszük, épp szabadulunk, csak a lakatjainkat igazítjuk meg”. E kórházi történet elmesélése, átélése és megjelenítése messze túlmutat a kórház határain – nemcsak azt sugallja e verses regény víziója, hogy mindannyiunkban benne rejlik a betegség mozzanata is, hanem azt is, hogy a betegségnek akár súlyos állapota is magában őrzi a teljes emberség ígéretét, s a betegséggel (azaz önmagunkkal is) folytatott küzdelem olyan megszólalásokat eredményezhet, amelyeknek érvénye messze túlmutat bármely orvosi diagnózis és világmagyarázat általánosságán. Hiszen e szép és megrendítő regény hőse olyan „valaki”, aki „látta istent a kertben, ahogy oson, gúnyos mosollyal surran a falnál”.(Margócsy István)