Pánikszindróma a Fények Városában

Egyetlen nap, pontosabban egy nap és egy éjszaka alatt írtam ezt a regényt (ahogy le is írják egyes útikönyvek, Párizsban az idő nem szakaszolható, olyan csúzda, amelyen addig csúszunk, amíg összes képzelgésünk elpárolog). Amikor befejeztem, már élt a regény, még sérülékeny vállát az ajtónak feszítve akart kijutni a szabadba. Kiengedtem és én is utána mentem, némiképp kíváncsian: Most merre mész? Mihez kezdesz? – kérdeztem. Együtt kóboroltunk Párizsban, egy ember és egy könyv. Párizs egyébként tele van azoknak a szellemével, akik így sétálgatnak, megírt vagy meg nem írt könyveik társaságában. De az én regényemnek meghatározott célja volt: a láthatatlan Párizst akarta lefényképezni, ahogy azoknak az elméjében él, akik szeretik e várost. Vannak olyan könyvek, amelyek úgy érzik, muszáj meglátogatni a bennük születő helyeket és az embereket, akik még nem lapoztak beléjük. Mindig azon tűnődtem: miért sietnek annyira az emberek, amikor erotikus képzelgéseiket akarják elmesélni, és miért annyira diszkrétek, amikor kulturális fantazmáikról lenne szó? Ki tudja, lehet, hogy az utóbbi kategóriába tartozó fantazmák a legtitkosabbak, a legfájdalmasabbak, vallani róluk ezért a legnehezebb.